A „retro” szó olyan, mint egy időgép, csak nincs benne fluxuskondenzátor, és nem kell hozzá DeLorean. Egyszerűen csak előveszed a szüleid (vagy nagyszüleid) cuccait a padlásról, és hirtelen a múlt újra trendi lesz — persze, egy kicsit poros, de hát az autentikusság ára mindig magas.
A retro tulajdonképpen arról szól, hogy rájövünk: amit 20–40 éve ciki volt hordani vagy használni, az most hirtelen „vintage” és „stílusos”. A kockás flaneling? 1993-ban ciki, 2025-ben hipszter alapdarab. A kazettás magnó? Akkoriban szenvedés volt a szalag visszatekerni egy ceruzával, most meg „romantikus analóg élmény”.
A retroval kapcsolatban van egy furcsa szabály: minél több idő telik el, annál menőbb lesz. Például:
- 10 éves: „Á, még mindig régi vacak.”
- 20 éves: „Ez már retro, egész jó.”
- 40 éves: „Ez már történelem!”
- 100 éves: „Ez antik, óvatosan nyúlj hozzá, mert többet ér, mint az autód.”
A retro tárgyakhoz gyakran kapcsolódik nosztalgia, főleg azoknál, akik még emlékeznek a használatukra. A fiatalok viszont azért rajonganak érte, mert „úgy néz ki, mintha egy Netflix-sorozat díszlete lenne”.
A retro tehát nem más, mint a múlt újracsomagolása — egy kis irónia, egy kis nosztalgia, és sok-sok marketing. És amíg vannak emberek, akik képesek 15 ezer forintot fizetni egy működésképtelen bakelit lejátszóért, addig biztosak lehetünk benne: a retro soha nem megy ki a divatból… legfeljebb egyszer majd retróvá válik maga a retro is.
