Egykor Európa második legnagyobb gyára volt a kispesti Gránit
Forrás: 19. kerület online
A Gránitgyár története
1920-ban a Budapest-Szentlőrinci Téglagyár egy edényégető részleget létesített, ahol kb. 30-35 ember dolgozott. Pirosra égetett edényeket gyártottak, az edények belsejét fehér mázzal vonták be.
A téglagyárban elindított kísérlethez 1922-ben csatlakoztak azok a partnerek, akik a téglagyár kísérleteiben lehetőséget láttak. Részvénytársasági formában, olyan új tőkeerős vállalatot kívántak létrehozni, amely elsősorban tömegfogyasztásra szolgáló olcsó fajansztermékeket állít elő. A részvényjegyzők 1922. október 22-én írták alá az alapítás tervezetet a cégbíróság 1922. december 9-én jegyzete be a gyárat: Porcellán-Kőedény és Kályhagyár Rt. néven. A részvényjegyzők Budapest-Szentlőrinci Téglagyár Rt., Tatai Cserép- Téglagyár Rt., a Hardtmuth L.Co.Rt. (amely 1921 óta Kályha-és Agyagárugyár Rt. néven van jelen a magyar piacon), Magyar Általános Hitelbank, Magyar Általános Kőszénbánya Rt. A cég első igazgatója Gáldi Marcell lett.
A gyár építéséhez az előzetes elvi engedélyt Kispest város 1923. március 27-én, a működősi engedélyt a városi elöljáróság április 20-án adta ki. Az építkezés 1923. április 1-én indult meg a Téglagyártól vásárolt telken a Lajosmizsei vasútvonal mellett.
A gyár épületeinek terveit Gut Árpád és Gergely Jenő készítette el, a műszaki kivitelezést Margalit Andor és Ödön, ill. Balás Farkas budapesti vállalkozók végezték. A gyár felépítésével egyidejűleg, munkás és tisztviselőlakásokat is építettek. Az építési költségek 36 milliárd koronát tettek ki.
A kísérleti gyártás 1923. október elsejével indult meg. 1924 áprilisában 100 munkással kezdte meg a már kemencével felszerelt gyár a próbaüzemet. Az üzem műszaki vezetője a Csehországi dr. Basch Lípót volt.
A termelési profil szélesítése érdekében az edényáru gyártása mellett egy külön kis részleget hoztak létre művészi kerámiák: virágvázák, pálmatartók, műmázas és figurális tárgyak stb. előállítására.
1926-ban mázasáru égetésére alkalmas kemencét alakítottak ki.
A vállalat mintatermet rendezett be Bécsben, és állandó résztvevői voltak a Nemzetközi Árumintavásároknak. Nagy hangsúlyt fektettek a belföldi és külföldi vevőkör szélesítésére: 1925-ben 96 kereskedő céggel álltak kapcsolatban, 1926-ra ez a szám 134-re nő. Külföldi eladásaik az export élénkítésével: 36-ról, 75-re emelkedtek, 1928-ra az össztermék 40 %-át külföldön értékesítették. Románián kívül a legfőbb partnere a gyárnak a Balkáni térség volt.
A fejlesztések ellenére a gyár veszteségesen működött. Ennek két oka volt: egyrészt a magyar vásárlók idegenkedtek a fajansz termékektől, másrészt a belföldi piacot védővám hiányában elárasztotta az olcsó külföldi porcelán. A Kispesti gyárnak nemcsak a külföldi konkurenciával, hanem a belföldön működő üzemekkel is meg kellett küzdenie. Legnagyobb versenytársa a Zsolnay gyár volt, mely, nemcsak az edénygyártásban volt vezető a hazai piacon, hanem az úgynevezett szaniter termékek körében is. A kispestiek a szaniter termékek gyártásával kívánták a Zsolnay gyár monopol helyzetét megtörni. Ennek érdekében, már 1926-ban kísérletekbe fogtak,
1927-re készült el első WC csésze 1928-ra a mosdók. 1929-ben már 159 tonna egészségügyi áru előállítása szerepel a jelentésekben. Alacsony áraikkal zavart keltettek a piacon és rákényszeríthették a Budapesti Zsolnay gyárat arra, hogy tárgyalásokat kezdeményezzen a kispesti gyár vezetőségével a termelés ill. az értékesítés kérdésében.
A fellendülő termelést a gazdasági világválság megakasztotta, és csak a harmincas évek második fele hozott újabb fellendülést a vállalat életében. A gyár kétprofilú volt: edény és szaniter termékeket állított elő.
1938-ban a gyár vezetésében jelentős változások álltak be, melyek egyrészt összefüggtek az ekkor már életbe lépő zsidótörvényekkel, másrészt a cég nevének megváltoztatásával kívánták jobban kifejezni a gyár tényleges termelését. A kispesti üzem, amely rövid másfél évtized alatt egész Európa legkorszerűbben felszerelt, a kemencék számát tekintve pedig a finnországi Arábia-gyár után a kontinens legnagyobb gyárává fejlődött, elhagyta cégnevéből a „kályhagyár” megjelölést – minthogy kályhacsempegyártással nem foglalkozott -, de változatlanul megmaradt a porcelánra való utalás annak ellenére, hogy porcelánt sem állított elő. Felvette viszont cégnevébe is a „Gránit” márkajelzést, melyet gyártmányain valójában az első évektől kezdve használt. A társaság új neve 1938-tól Gránit Porcellán- és Kőedényárugyár Rt. lett.
1940-től a gyár életét is meghatározta a háború előretörése. Export lehetőségeik szűkültek, belföldi eladásaik – a zománc, vasedények hiánya miatt – növekedett. 1942-től tüzelőanyag hiánya nehezítette a termelést. A kispesti gyárat a gyár vezetőségének kérésére hadiüzemmé nyilvánították. Az áruínség következtében, emelkedő árak mellett a spekulációs kereskedés is felütötte a fejét, mely 1944-ben az országos napilapok első oldalára is került.
A második világháború a gyár épületeiben jelentős károkat okozott: így aknatűztől megrongálódott a gipszműhely, belövések érték a gyárat a vasút felől.
A termelés újraindítása érdekében a Magyar Állami Kőszénbánya Rt., mely a gyár 100%-os tulajdonosa volt, lépéseket tett, miközben a dolgozók megkezdték a helyreállítást. A termelés 1945. július 20-án indult újra, amelyben jelentős része volt annak a nagyobb arányú megrendelésnek, melyet a Szovjet Katonai Parancsnokság jutatott a gyárnak. Hajók belső felszerelésére szolgáló készleteket terveztek és gyártottak, melyeket jóvátételi szállítmányként számoltak el. Az áru előállításához szükséges tüzelőmennyiséget, szintén a szovjet hadsereg biztosította.
A Gránit gyárat 1948-ban államosították. Az államosítás után átszervezték a termelést, a kereskedelmet, így a közvetlen értékesítés megszűnt. A belföldi forgalom lebonyolítását az ÜVÉRT, az exportforgalom bonyolítását a KELIMPEX, majd a FERUNION külkereskedelmi vállalt vette át.
Az államosítás évében és ezt követően is, a termelés nagy mértékben emelkedett. Ezzel az emelkedéssel azonban nem tartott lépést az értékesítési lehetőség és így 1948 végére már jelentős készárukészlet halmozódott fel, melyet csak nagy leértékeléssel tudtak forgalomba hozni.
Átszervezték a termelést és a szaniter termékek kikerültek a gyár profiljából, annak ellenére, hogy a Gránit szaniteráruja elismerten jobb minőségű volt, mint a Budapesti Zsolnay-gyáré. 1949 végén az értékesítettelen árukat, a modelleket és formákat is átadták a Budapesti Porcelán-Fayancegyárnak. 1950-ben a finomkerámia ipart irányító Finomkerámiaipari Központ (FIK) irányításával alakították át a gyárak profilját. A központ határozta meg az általa koordinált 12 üzem termelési profilját. A Nehézipari Minisztérium döntése alapján a FIK tiltakozása ellenére a Kispesti gyárba telepítették a Csiszolókorong gyártást, mellyel ismét kétprofilúvá vált a termelés és a gyár ennek megfelelően új elnevezést kapott: „Gránit Csiszolókorong-és Kőedénygyár”
A csiszolókorong üzemnek a Gránit gyárban való elhelyezése nagy problémákat okozott. Az edénygyártó részlegben lebontották a gáztüzelésű dekorkemencét, és helyette egy sokkal kisebb teljesítményű elektromos dekorkemencét építettek. A két gyárrészleget nem tudták egymástól elválasztani, a gyártási folyamatok a kemencék elhelyezése miatt keresztezték egymást. Mindezek az edénygyártásra hatottak káros következményekkel. Az edénygyártás azonban a kedvezőtlen viszonyok és a fokozatos sorvadásra ítélés ellenére fejlődésnek indult, mert a fajansztermékek iránt belföldön és külföldön egyaránt jelentkeztek az igények.
A háztartási edények mellett az 1940-es és 1950-es években tovább bővült az ajándék- és dísztárgyak választéka figurális készítményekkel, angol mintára készült a Gránitban a nem fehérre égő, hanem un. vörös agyagból – „az angol teáskanna”- melyet eredetileg csak az angliai Burslem-ben gyártottak. A gránit gyár legnevezetesebb művészi jellegű termékei közé tartoztak a svájci-amerikai kereskedőktől származó megrendelés nyomán „amerikai-nak” nevezett „Alhambra”- vázák, melyek a régi Fischer-féle áttört díszítésű vázákhoz hasonlóan gazdag aranyozással készültek.
Az 1960-as évekre a termékszerkezet átalakult, a tányér gyártás csökkentése mellett több színes mázas és dekorált árut kezdtek gyártani magasabb minőségben. 1960-tól a gyárban tevékenykedő képzett iparművészek új formákat, színeket és díszítési motívumokat alkalmaztak. A gyár iparművészeinek alkotásai részt vettek az Országos Iparművészeti Kiállításokon, ahol díjakat szereztek.
A gyár az 1990-es években önálló gyáregységekre vált szét. 1990-es években a gyárnak új tulajdonosai lettek, akik igyekeztek fenntartani a termelést, de a gépsorokról az utolsó étkészlet 2001-2002-ben legördült. A termelés megszűnt.
Forrás: kispest.hu
Hungarian Ceramic Association — the Gránit factory
Kispest’s Gránit was once Europe’s second-largest factory.
Source: 19. kerület online.
The history of the Gránit factory
In 1920, the Budapest-Szentlőrinc Brickworks established a pottery-firing department employing around 30–35 people. It produced red-fired vessels with white glaze on the inside. In 1922, partners who saw potential in these experiments joined the venture. They wanted to establish a well-capitalised joint-stock company producing inexpensive faience wares primarily for mass consumption. The subscribers signed the founding proposal on 22 October 1922, and the company court registered the factory on 9 December 1922 as Porcellán-Kőedény és Kályhagyár Rt. The subscribers were Budapest-Szentlőrinci Téglagyár Rt., Tatai Cserép- és Téglagyár Rt., Hardtmuth L. Co. Rt. — present on the Hungarian market since 1921 as Kályha- és Agyagárugyár Rt. — Magyar Általános Hitelbank and Magyar Általános Kőszénbánya Rt. Marcell Gáldi became its first director.
Kispest granted preliminary approval for construction on 27 March 1923, and the municipal authorities issued the operating permit on 20 April. Building work began on 1 April 1923 on land purchased from the brickworks beside the Lajosmizse railway line. Árpád Gut and Jenő Gergely designed the buildings; Budapest contractors Andor and Ödön Margalit and Farkas Balás carried out the technical construction. Housing for workers and office staff was built at the same time. Construction cost 36 billion crowns. Experimental production began on 1 October 1923. In April 1924, the factory, now equipped with a kiln, began trial operations with 100 workers. Its technical manager was Dr Lipót Basch from Bohemia. To broaden its output beyond tableware, a small separate department was established for artistic ceramics, including flower vases, palm planters, specially glazed objects and figurines.
In 1926, a kiln suitable for firing glazed wares was installed. The company opened a showroom in Vienna and regularly participated in international trade fairs. It placed considerable emphasis on expanding its domestic and foreign customer base: it worked with 96 trading firms in 1925 and 134 in 1926. Its foreign sales contacts increased from 36 to 75 as exports grew, and by 1928, 40% of its output was sold abroad. Besides Romania, the Balkans were its principal export market.
Despite these improvements, the factory operated at a loss. Hungarian buyers were hesitant about faience products, while the absence of protective tariffs allowed inexpensive foreign porcelain to flood the domestic market. The Kispest factory had to compete with both foreign and domestic producers. Its greatest rival was Zsolnay, which led the Hungarian market in tableware as well as sanitary ceramics. Kispest sought to break Zsolnay’s monopoly in sanitary wares. Experiments began in 1926; the first toilet bowl was completed in 1927 and washbasins followed in 1928. Reports recorded 159 tonnes of sanitary wares in 1929. Low prices unsettled the market and forced the Budapest Zsolnay factory to initiate discussions with Kispest about production and sales. The Great Depression interrupted this expansion, and renewed growth came only in the second half of the 1930s. The factory had two main product lines: tableware and sanitary ceramics.
Significant management changes occurred in 1938, partly in connection with the anti-Jewish laws then coming into force. A change of company name was also intended to reflect actual production more accurately. In just fifteen years, the Kispest works had developed into one of Europe’s most modern factories and, by number of kilns, the continent’s largest after Finland’s Arabia factory. It dropped the reference to stoves from its name because it did not make stove tiles. The reference to porcelain remained, although it did not produce porcelain either. It added the Gránit brand, which had appeared on its products from the earliest years. From 1938, the company was called Gránit Porcellán- és Kőedényárugyár Rt.
From 1940, the advance of war shaped the factory’s activities. Export opportunities narrowed, while domestic sales increased because of shortages of enamelled and iron cookware. Fuel shortages hampered production from 1942. At management’s request, the Kispest factory was designated a war-production plant. Scarcity and rising prices encouraged speculative trading, which reached the front pages of national newspapers in 1944. The Second World War caused considerable damage: mortar fire hit the plaster workshop, and the factory was shelled from the railway side.
To restart production, Magyar Állami Kőszénbánya Rt., the factory’s sole owner, took action while employees began repairs. Production resumed on 20 July 1945, helped substantially by a large order from the Soviet Military Command. Sets for fitting out ships were designed and manufactured as reparations deliveries. The Soviet army also supplied the fuel required for production.
Gránit was nationalised in 1948. Production and trade were reorganised, and direct sales ended. ÜVÉRT took over domestic distribution; KELIMPEX and later FERUNION handled exports. Production rose sharply in the year of nationalisation and afterwards, but sales opportunities did not keep pace. By the end of 1948, substantial stocks of finished goods had accumulated and could be sold only at heavily reduced prices.
Production was reorganised again, and sanitary wares were removed from the factory’s range despite Gránit’s acknowledged quality advantage over the Budapest Zsolnay factory. At the end of 1949, unsold wares, models and moulds were transferred to the Budapest Porcelain-Faience Factory. In 1950, the Fine Ceramics Industry Centre, FIK, coordinated the restructuring of production across twelve factories. Despite FIK’s objections, the Ministry of Heavy Industry transferred grinding-wheel production to Kispest. The works again had two product lines and was renamed Gránit Csiszolókorong- és Kőedénygyár — Gránit Grinding-Wheel and Stoneware Factory.
Introducing grinding-wheel production created serious problems. The gas-fired decorating kiln in the tableware department was dismantled and replaced by a much lower-capacity electric kiln. The two departments could not be separated, and the placement of the kilns caused their production flows to cross. These changes harmed tableware production. Nevertheless, despite the unfavourable conditions and gradual contraction, tableware began to develop again as demand for faience appeared both at home and abroad.
Alongside household tableware, the range of gifts and decorative objects expanded in the 1940s and 1950s to include figurines. Following an English model, Gránit made the “English teapot” from red-firing rather than white-firing clay; the original type had been produced in Burslem, England. Among the factory’s most notable artistic products were the “Alhambra” vases, nicknamed “American” because they originated in orders from Swiss-American traders. Like the earlier pierced Fischer vases, they featured rich gilding.
By the 1960s, the product mix had changed. Plate production declined while more high-quality coloured-glaze and decorated wares were made. From 1960, trained applied artists introduced new shapes, colours and decorative motifs. Their works appeared at national applied-art exhibitions and won awards.
In the 1990s, the factory split into independent units and acquired new owners who tried to maintain production. The last dinner service came off the production lines in 2001–2002. Production then ceased.
Source: kispest.hu.
